Hullámokban

Az elmúlás fekete hamva már rég belepte, de a sivár felszín alatt ott lapul az a tűz még ma is. A belső meleget e külső sötét, kemény burok vigyázza, így védi sebzett szíved.
Elveszítetted őket kik a hamut adták, örökre benned maradtak, létük máig körbevesz.
Ott ég a tűz belül, bár a hamun áttörni legtöbbször képtelen.
Belsőd neked is arra vár, hogy valaki finoman táplálja e meleget, így legyen bent újra forróság és a hamut áttörve, határtalan melegével újra perzseljen a láng.
Égjen a tűz a forróság legyen úrrá mindenen, az elmúlás még várhat,

most az élet vár téged!

 Benned a vágy, a tűz, a gyengeség, a határozottság, a nőiesség, a keménység, az öröm és bánat olyan arányban elegyedik, hogy egyszerűen gyönyörűnek látlak.

 Három féle nő van a világon:

Akik nem érdekelnek, akiket kedvelek, és TE!

 Egyedül vagy és én mégis veled vagyok, egyedül maradtál, de neked itt vagyok.

"Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom."

(Anatole France)

Ismerlek téged, láttalak már sokszor

Álmainkban átéltünk már megannyi szép dolgot

Tudtam, hogy szép vagy, ám ezt nem gondoltam volna

Gyönyörű létedet ölelhetem most karomban

Hogy csillog a szemed, milyen gyönyörű a szád

Ugye tudod, hogy mennyire vágytam én terád

Gyönyörű a pillanat, nem láttam még ilyen szépnek

És most mint álmaimban, megcsókollak téged

 A félelem jó dolog, nekem azt jelenti komolyan veszel.

Csak addig legyél bátor, míg megmutatom önmagam

s így két ember talán egymásra talál.

Van két jegyem..

Van két jegyem, egy filmre szól, az a címe, valamilyen szerelem.
Ha elérnek szavaim, odaadnám az egyiket neked.
Ám ezt a filmet mi írnánk és bár lehet a filmben sokat sírnánk, de vége egész biztos szép lesz, aki mást gondol az nem ismer téged, így a főszerepért járó díjat már most neked adom és a magyarhangért járó díjat majd én is átveszem.

A lámpák fényei messzire hajóztak az utcák nedves kövén...

A lámpák fényei messzire hajóztak az utcák nedves kövén. Száraz volt a levegő és szokatlanul hideg. Lépéseim visszhangzottak a hajnali házak falán, kihalt volt a város és üres. Fáradt voltam és kedvtelen. Kabátom gallérját a nyakamba húztam és megszaporáztam lépteim. Ütemesen lépkedtem, haladtam túl mindenen, a hosszúra sikeredett magányos éjszaka elmúlt és én haza igyekszem. Vigyáztam és figyeltem unottan, kikerültem a nappal megolvad hó odafagyott tükreit. Még két utca és otthon vagyok, még egy és befordulva az utcasarkon a megszokott állókép fogad. Hányszor láttam már ezt a képet, hányszor de hányszor! Láttam már nappal, este, szikrázó napsütésben és most hajnalban, a hó alatt is. A padkák mellett parkoló autók hóval befedve, csak furcsa lisztes zsemlyékre emlékeztetnek. Megmosolygom és látom, hogy így is sokkal szebbek, mint amelyekről már letakarították a fehér takarót. Lassan odaérek, még pár lépés és otthon vagyok.
A kapu jéghideg kilincsét csupasz kezemmel megfogom...nem jó érzés, de kénytelen, a kulcs a zárban...a hátam mögött egy autóból valaki kiszáll… én a kulcsot fordítom, lefoglal a tett...de hirtelen gallérom alatt hideget érzek. A fejemnek csapódó hógolyó ezernyi darabban repül szét. Megfordulok, de akkorra már ott terem, nyakamba ugrik és így kiált "Meglepetés!"
Arca tündököl és lángol, szeme szikrázik és ragyog, haja gyönyörű és ápolt és észvesztően illatos. Magamhoz ölelem ahogy csak bírom, nevetek hangosan én is, felkapom és pörgetem, így lehet egy hideg hajnal végtelenül szép is.

/megdobtál volna?/

Tétlen az idő, a pillanat végtelen...

Tétova mozdulatokat most ne várj tőlem kedves, ölellek mélyen, hogy testünk szinte egybe forr. Nyakamat átkulcsolva tekinteted rám emeled és a szemedben lobbanó vágy azt követeli "Ölélj még, ölelj szorosabban!" Félek túl erősen szorítalak már így is, de engedek a vágynak, s karjaim úgy simítom végig hátadon, hogy egész tested érezzem. Beletúrok hátul a hajadba, végigsimítom lágyan nyakadat. Ujjaim játékától érzem ahogy megremegsz, kötéltáncot jár a vágy. Imádok így lenni veled. Szeretem ha karjaidat a nyakamba kulcsolod, szeretem, hogy szerethetlek, boldog vagyok, hogy ily szoros. Kezed kicsit visszahúzod és tenyeredbe fogod arcom alsó vonalát, mint tálcán felszolgált finom gyümölcs húzod magadhoz fejem, ajkaiddal csókra vágysz. Tétlen az idő, a pillanat végtelen, számunkra e hely most a menny lehet, mert úgy kalapál szívünk, hogy szinte remegünk, ajkaidon a vágy rezzenése nevet. Mint forró vörös selyem olyan a szád, mint a legszebb szeirén ének, mint a végtelen tánc. Szemeddel kérlelőn ajkamra mutatsz, ám én most a nyakadba csókolok időtlen hosszan és te egészen lágyan a fejemet markolod. Kicsit téped hajam, de persze nem fáj, az érzés úrrá lett mindenen, a pillanat nem vár, csókollak egyszer lágyan, aztán mélyen hirtelen, ajkaink összeforrva táncolják a végtelent.

Tétlen az idő, a pillanat végtelen, így ünnepeljük mi egymást, évről-évre szüntelen.

Gyengeségünkben vagyunk a legbátrabbak.

 Megmutatni adott helyzetben, valódi Önmagunk, felnevetni hangosan, vagy megkönnyezni a pillanatot, mind olyan bátorságra vall, melyet tisztelni kell. Amikor azt hisszük gyengék vagyunk, hogy visszafojtsuk érzéseinket, akkor vagyunk a legbátrabbak, hiszen megnyilatkozásunkkal, megnyitjuk egy pillanatra szívünket, egy darabot adunk magunkból.
Érzéseinket minduntalan megpróbáljuk elfojtani, hiszen "erősek" vagyunk, az érzelmesség a "gyengeség" jele, mondják akik gyengék és félnek, néhányan pedig büszkén vállaljuk, hogy ennél erősebbek vagyunk.

Így legyen...

A reggeli kávé fehér fátyla lágyan emelkedik fel a lakásban, illata bejárja az egész szobát. Kedvesem alszik még, békében és csendben az ágyban, ott ahol én is vele álmodtam, ott ahol világok olvadtak egybe az éjjel. Ővilág és Énvilág, tegnap eggyé lett, a végtelenség angyala tegnap ránk nézett és kettőnk énje összeforrt. Lassan közeledem aggodva minden léptem, szeretném, ha nem én ébresztenélek téged, óvatos lépteim, kezemben a csésze, közeledem hozzád, szemem rólad le nem véve. Ágy szélére ülök halkan, a szívem a torkomban dobban, mikor látom ébredezel, s a szempillád kicsiket mozzan.... tudom, érzed az illatot. Megfordulsz oldaladra épp ellenkezőleg, ahogy vagyok, hátadat látom, mely kivillan a takaró alól, de az érzés már nem hagy aludni, érzed valaki vár. Megfordulsz lassan és a csodálkozó, mosolygó szemed láttán én is elérzékenyülök.

Csak néhány perc

Amint megérintettél újra, el is tűntél... mint a szellő, mely körülfon egy pillanatra és máris továbbáll...

 Felhívnálak minden percben, de a szabadság nekem is szent dolog...

Míg vártalak sem voltam tétlen, kitöltötted napom akaratlanul, vártam a percet, hogy megérints, vártam, hogy újra éljek.

 Memorandum

Féktelen hullámok szárnyán utazik a szívem, csend van benne és mélységes nyugalom.
Arcod az ölemben pihen lágyan, a halk zene lassan körülvesz. Érzem minden lélegzetvételed, hallom gondolataid hangját, tudom szárnyalsz te is e percben, tekinteted a messziségbe meredve engem lát. Két szív és egy gondolat, egy perc és egy életrevaló emlék, ennyi e pillanat és én élvezem. Ízlelgetem szememmel, szorítom kezemmel, most megfogtam, megőrzöm magamnak a pillanatot, a percet mikor mindketten egyet akartunk. Soha ne múlna el, mondhatnák mások, de mi tudjuk holnap egy újabb jön, mert megtanultuk meglátni és átélni minden csodás pillanatát. Minduntalan időt szánunk rá, hogy elmentsük a disc-en. Gyűjtögetjük a képeket szüntelen, én mosolyod lágy vonalát, szemed tükrének mélységes hullámait, érintésed borzongató gyönyörét. Ennyi ez a pillanat nem több, mégis számomra oly csodás, s a kép a memoba kerül, a törlés kizárt.

Mindig hisszük, hogy most megtaláltuk...

 Mondd miért van az, hogy amint meglátunk egy csillogó fényt a homokban, közelebb merészkedünk, miközben szívünk egyre jobban kalapál, hisszük, hogy megtaláltuk a kincset, s miközben reménnyel és hittel teli egyre közelebb merészkedünk, a törött üvegdarab egy másik része, mélységesen megsebez!?

Álmodtam én is...

Álmodtam én is, de én felébredtem, szüntelen zakatol a szívem ha visszagondolok. Van egy titkom, neked elmondani soha nem fogom. Tegnap éjjel, mikor egymás karjaiban elaludtunk halkan, álomba merültem és téged láttalak.
Ott feküdtél mellettem békésen és végtelen, néma nyugalomban. Éjjel volt. Csak az ablakon át beszűrődő félhold aranyló lágy színe világította meg arcod. Gyönyörű kép volt, festeni sem lehetne szebbet, lelkemben az angyalokat ilyen arccal képzeltem. Felkönyököltem óvatosan álmod nehogy megzavarjam, lassú mozdulataim végtelen hosszúnak tűntek. Végül ott könyököltem, arcod minden szegletét látva, valóságosságod gyönyörébe mélyültem el végtelen. Szívem dübörgött a gyönyörtől, amit láttam, fejem alatt a karom reszketni kezdett. Úgy egybeolvadtam volna veled, annyira enyém voltál, szívem, lelkem, minden gondolatom. Ajkamon a sóhaj rebegve hagyta el a testem, erőm elhagyott, féltem összeesek. Soha nem láttam még ilyen csodát, az aranyló fények arcodra simultak, átölelték és gyönyörű árnyalatokat alkottak. Te aludtál csendben én álmodtam, vágyaimtól a szívemben az érzések vadul táncoltak, de tudtam nem érhetek hozzád, álmodat nem zavarhatom, ezt a képet, most magamnak örökre megtarthatom és a hálát, hogy ezt az élet ezt most nekem adta. Mélységes tengerré vált a lelkem, és egy-egy hullám, a szememig csapott, apró remegésem most talán kicsit alábbhagyott. Szinte láttam magam a holdfényben, ahogy téged nézlek és tétova csillogó cseppek a szemem sarkában lassan duzzadnak, majd egy apró zajjal a lepedőn lágyan puffannak. Béke volt bennem és végtelen nyugalom, őrizhettem álmod és ezért hálás vagyok, hiszen tudom, hogy a te álmod az enyém is, így váltam veled eggyé azon az éjjelen, így őriztem meg akkor kettőnket én neked.

 /Talán nem is álmodtam, lehet valóság volt./

 Egy hullám szárnyán ülve írtam ezt neked, lelkem tiszta volt és mélységes....

Vágyakból és érzésekből emelt vázlatom!

Tétlenül várom a sorsom. Kezeim mindig hidegek, ha aggódom. Most nagyon hidegek és félek is.
Oly úton indultam el ismét, amely vakmerőséget vár el tőlem, hitet és megelőlegezett bizalmat.
Jártam már hasonló utakon és tudom nagy eséllyel egy mélyzuhanással csöppenek le ismét a sivár mélybe, melyből felállni egyre nehezebb. Bizalmat és hitet szerezni, egyre hosszabb ideig eltart és már nem is tudom honnan veszem, mi szüli bennem a bátorságot egy újabb úthoz. Talán az életben maradni akarás. Élni annyit tesz érezni és én élni, érezni akarok. Nem a kétségbeesettség szüli bennem a hitet, nem az akarásom, vagy vágyaim, hanem mindazon szép emlékek, melyeket megőriztem magamban egy életre, melyeket ezeken az utakon szereztem. Soha nem akarom elfelejteni őket. Ők a kincseim, belőlük táplálkozom, belőlük merítek hitet és bizalmat. Ezen utak nélkül -bár ha véget is értek egyszer- nem lenne most élelmem az útra, igaz a kezem sem fázna és nem lennék kétségbeesve sem, hogy nem tudom mi lesz a vége.
Elindulok az úton újra, ez nem kétséges, de tudd kedves, a szakadékom és felemelkedésem is te vagy, kérlek őrizz meg majd te is emlékezetedben így, ahogy én őrzöm kincseim. A vázlat kész, magam emeltem hitemből és vágyaimból rólad. A festék te magad vagy, hiszem, hogy a vázlatot kitöltöd színes önmagaddal, hogy a mű olyan legyen, melyre mindketten vágyunk.