Hullámokban

Álmodtam én is...

Álmodtam én is, de én felébredtem, szüntelen zakatol a szívem ha visszagondolok. Van egy titkom, neked elmondani soha nem fogom. Tegnap éjjel, mikor egymás karjaiban elaludtunk halkan, álomba merültem és téged láttalak.
Ott feküdtél mellettem békésen és végtelen, néma nyugalomban. Éjjel volt. Csak az ablakon át beszűrődő félhold aranyló lágy színe világította meg arcod. Gyönyörű kép volt, festeni sem lehetne szebbet, lelkemben az angyalokat ilyen arccal képzeltem. Felkönyököltem óvatosan álmod nehogy megzavarjam, lassú mozdulataim végtelen hosszúnak tűntek. Végül ott könyököltem, arcod minden szegletét látva, valóságosságod gyönyörébe mélyültem el végtelen. Szívem dübörgött a gyönyörtől, amit láttam, fejem alatt a karom reszketni kezdett. Úgy egybeolvadtam volna veled, annyira enyém voltál, szívem, lelkem, minden gondolatom. Ajkamon a sóhaj rebegve hagyta el a testem, erőm elhagyott, féltem összeesek. Soha nem láttam még ilyen csodát, az aranyló fények arcodra simultak, átölelték és gyönyörű árnyalatokat alkottak. Te aludtál csendben én álmodtam, vágyaimtól a szívemben az érzések vadul táncoltak, de tudtam nem érhetek hozzád, álmodat nem zavarhatom, ezt a képet, most magamnak örökre megtarthatom és a hálát, hogy ezt az élet ezt most nekem adta. Mélységes tengerré vált a lelkem, és egy-egy hullám, a szememig csapott, apró remegésem most talán kicsit alábbhagyott. Szinte láttam magam a holdfényben, ahogy téged nézlek és tétova csillogó cseppek a szemem sarkában lassan duzzadnak, majd egy apró zajjal a lepedőn lágyan puffannak. Béke volt bennem és végtelen nyugalom, őrizhettem álmod és ezért hálás vagyok, hiszen tudom, hogy a te álmod az enyém is, így váltam veled eggyé azon az éjjelen, így őriztem meg akkor kettőnket én neked.

 /Talán nem is álmodtam, lehet valóság volt./